Most először kicsit nehéz, hogy itt vagyok és nem otthon. De lélekben arra is járok. Fogom a kezeket és adom-fogadom a nagy, szívből jövő öleléseket, könnycseppeket itatok fel és szomorkás de bíztató mosolyt osztok. Drága Dédi, nyugodj békében!

So here I am. I promised you a post about the city, though it already seems so far-far away. But I’m time traveling back with the help of my diary wthat I write daily. And I will share some experiences I had during my two days in Kathmandu and one day on the road from one ashram to the other.

Itt vagyok ismét. Ígértem, hogy írok a városról, most a természet lágy ölén töltöm napjaimat, így olyan távolinak tűnik. De kicsit időutazom a naplóm segítségével, amit szorgosan írogatok minden nap. J Úgyhogy íme a Kathmanduban töltött két nap és a városból vidékreutazás élményei.

On the first Sunday I went to the organic market with two girls from the ashram. We packed the vegetables, cheese, sweets, rice and flour into a small microbus. I’ve got the front seat the girls sat in the back. Most of the vehicles on the streets are old it’s very rare to see a car similar to the ones going on our streets. I was surprised that all these cars and microbuses are still working, especially since they use them on these roads with full of holes. Anyway I was a bit afraid, because of the state of the car, and because of their driving style. The transportation itself is an adventure. You have to be skillful to be a driver here, because they are moving in zigzags trying to get ahead and there are no lines, everyone goes where they can. The police are helping the traffic at the crossings. Everyone using horns all the time: I’m coming, I’m coming! The big trucks are painted colourfully, flowers, geometric patterns sometimes whole scenes and they always have some words written on their backs, like: Good luck! See you! Road king. One mistake and the game is over. Horn please! I really like their cheerful colours: blue, pink, red, yellow, green, etc.

Az első vasárnap, mikor az ashramból vittek zöldségeket egy organikus piacra én is velük tartottam. Egy kis mikrobusszal mentünk, ami hát nem volt épp mai darab, ahogyan a legtöbb jármű az utakon… Ránézésre nem is gondolnám, hogy még működőképesek…. Mondjuk amilyen rossz állapotban vannak az utak: kátyúk, nagy kődarabok nem tudom az általunk használt autók hogyan bírnák a strapát. Elöl ültem, eleinte kicsit feszült voltam részben az autó állapota, nagyobb részt pedig a vezetési stílusuk miatt. A közlekedés már maga egy kaland, a vezetéshez itt igazi tehetség kell: nincsenek sávok, mindenki megy amerre lát, cikk-cakkban kerülgetik egymást a teherautók, mikrobuszok, autók és motorosok. A kereszteződésekben rendőrök irányítják a forgalmat, a jelzőlámpák igen ritkák. Egyfolytában duduálnak: Jövök! Jövök! J A teherautókat szeretem, mert szép színesre vannak festve és mindig van valami olvasnivaló a hátukra írva, mint: Sok szerencsét! Az út királya. Viszlát! Egy hiba és a játéknak vége.

The market was in Patan which is south from Kathmandu, a beautiful old city. If you are a tourist you have to pay to walk on the streets at the old parts, because it is part of the world heritage and they are trying to save it and repair it from this income. Well it was shocking to see the beautifully carved wooden houses and the poverty right in front of it. There are many beautiful temples, palaces and houses. At the main square Durbar square I went into the Patan museum, which I learned later is the best in the country. I was still not in a very ’tourist mode’, so I mostly walked looked and watched and just let the beauty speak for itself and I didn’t read any additional information about what am I looking exactly. And I was ok with that. I had a guidebook in my hands, but I was walking on the streets just following my feet and let them take me wherever. Since they are NOT using street names finding anything in Kathmandu is very-very challenging. You have to ask the people, and ask them again. J So at first I wasn’t feeling so loosen-up, I was a bit worried about getting lost. But for the second time a week later I already got used to it.

A piac Patanban volt, ami Kathmandutól délre lévő város, de igazából össze van nőve vele. Az óvárosrészét a világörökség részévé nyilvánították, így a turistáknak belépőt kell fizetni az utcán sétálásért is. Ebből próbálják megőrizni a sokszázéves fafaragott domborzatú házaikat, templomaikat. Egyszerre látni a gyönyörű épületeket és a szegénységet, ami körbeveszi sokkoló volt. A főtéren (Durbar tér) jártam a Patan múzeumban is, amiről kiderült az ország legjobb múzeuma. Nem voltam túl turistaüzemmódban, az utcákon és a múzeumban is csak nyitott szemmel sétáltam és próbáltam befogadni a látottakat, nem olvastam utána mit is nézek épp. És így is jó volt, így esett jól.  Volt egy utikönyv a hónom alatt, de mivel nem használnak utcaneveket Nepálban, így a tájékozódásban nem sok hasznát tudtam venni. Elég nagy kihívás eltalálni bárhova, ha nem taxival megy az ember, de a kérdezősködő módszer működik, csak időnként sokadikra sikerül találni valakit aki megérti mit keresel és tudja is hogy jutsz oda. J Eleinte kicsit feszült voltam, hogy hogyan fogok tudni tájékozódni és nem eltévedni, de aztán úgy voltam vele, hogy egy taxiba bármikor be tudok ülni, hogy vigyen “haza”. A második alkalommal már egész bátran mászkáltam. És nem volt szükség taxira egyik alkalommal sem.

From Patan I had to take a local public transport bus to a place called Ratnapark and there change to another local bus, which should take me close enough to the ashram from where I can walk. By chance I ended up at the right bus station in Patan, so I took a bus and asked a girl when should I get off she said it’s close the ’fourth stop after this’ and she got off. Since the bus goes and if someone hits the side of the bus it stops and you can get on and off even if there were no original stops I still wasn’t sure when to get off. But others heard the conversation and told me it’s my time to get off, it turned out she had said the ’first stop after this’. J Well I’m still getting use to the pronunciation. There it took me 20 minutes to finally find the right bus. I got on a bus, sat in the back, and as we go the boy sitting next to me pat my shoulder and pointed behind us. There was a goat standing at the luggage space. I took my camera and tried to make a photo. Then I explained him that I’ve never travelled together with a goat before. Then he laughed. We didn’t talk much, but he helped me to stop the bus when my stop came. I got out the money from my pocket to pay for the ride, but the controller said that the boy just said to him in nepali that he will pay for me too. One busticket is 15 rupees, which is around 15 cents or 45 forints, a ticket costs almost 10 times more in Budapest…. This was another experience with the kindness of the people here. (The average monthly income is only around 60 euros!)  

Patanból helyi tömegközlekedéssel indultam el az ashramba. Át kellett szállnom, ahol kb 20 percbe tellt megtalálnom a másik nekem kellő buszt, mert rengeteg van, de végül sikerrel jártam. A busz hátuljába ültem le, a mellettem ülő srác megkocogtatta a vállam és mögém mutatott; a csomagtartóban egy kecske utazott! J Én persze erre előkaptam a fényképezőgépem, sajnos a kép nem lett jó… magyarázkodásba kezdtem, hogy még sosem utaztam együtt kecskével. Erre csak nevetett a kedves utitárs. Ő segített a leszállásban is, ugyanis a megállók sem fixek, a fix megállókon kívül bárkit felvesz a busz útközben aki megütögeti az oldalát. És bármikor le is szálhatsz, ugyanezzel a leszállásjelző technikával. Szóval a srác segített, hogy mikor is jön az én “megállóm”, majd mikor fizetni akartam volna a buszjegyért, akkor az “ellenőr” azt mondta nem kell, mert a kedves utitársam közben nepáliul közbeszólt, hogy ő fizeti a buszjegyemet. A jegy egyébként 15 rúpia, ami olyan 45 forint körül van, kevésnek tűnik a mi 400 forint körüli jegyárunkhoz, de itt a havi átlagkereset is csak 20.000 forint körül van! Na mindegy, nem az összeg miatt, hanem a gesztus esett jól, ami jól mutatja a helyiek hozzáállását a külföldiekhez. Eddig semmilyen negatív tapasztalatom nem volt a helyiekkel, volt egy fura figura, aki egy 20 percen át sétált mellettem a városban és mondta, hogy a barátom akar lenni, még az ashramba is velem akart jönni, de aztán sikerült erről lebeszélnem. Ő volt az egyetlen, akit nem tudtam hova tenni.

On the way to Terai, to the other ashram when the bus stopped I’ve got some mandarins from my travelling companions. Next to me was sitting a young couple with their 3 years old girl. Who really liked me (they said) and was talking to me non-stop in nepali and giving me from her chips and chewing-gum. J I didn’t have anything to give in return… but when I was blowing my nose she seemed to be interested in the pack of tissue papers what I took out from my pocket. So I gave it to her. I think she has never seen it before since they don’t really use, they spit a lot to the ground, children, old man, policeman, everyone, it’s common. And they blow their noses to the ground too, I don’t know yet how they do, and I still have around 87 tissue papers before I have to try it. J And the funny thing was that even her parents weren’t sure what to do with it, but then they used to clean the face of the child.

Úton Terai felé, a másik ashramba, mikor a busz megállt az utitársaktól mandarint kaptam. A mellettem ülő fiatal házaspár három év körüli kislánya volt a legnagyobb rajongóm (bár az egész buszon feltűnést keltettem turistaságommal), mindennel megkínált, amit evett. Én nem tudtam neki semmit adni… de mikor elővettem egy csomag zsepit, láttam hogy felkelti az érdeklődését, így a kezébe adtam. Szerintem még sosem látott ilyet, mert itt nem használnak zsebkendőt, a földre köpnek, fújnak orrot, mindenki a gyerek , az idős, a rendőr, nem illetlenség. A szülők is inkább a kislány arcának megtörlésére használták a zsebkendőt, bár apuka tett egy kísérletet az orrfújásra is. J

Before I continue with the roadtrip which took 6,5 hours (exactly the same as it took to fly from Munich to Delhi) let’s get back to Kathmandu a bit more. It is an extremely crowded city. There was a street, where people were trying to walk and motorbikes were trying to go, but we could barely move…. It’s noisy because of the horns and because they are like “southern people”, who like to communicate loudly. The dust is very big, it’s best if you wear something in front of your nose and mouth. It seems to be a very lively city where the life is happening on the streets. Usually they charge the tourists more than the locals no matter what you buy. Since it’s still cheaper than the price at home I haven’t started to persuade them about a better price, but I’ll learn it. There are some signs what I’ve found funny: like “KFC=Kwality Fast Food Café” of “Reliable Medical Pathology”.

Mielőtt folytatnám az útiélményeimet, ami egyébként 6,5 óráig tartott (pont annyi ideig, mint Münchenből Delhibe repülni) visszatérek Kathmanduba egy kicsit. Egy nagyon zsúfolt városról van szó, volt egy tér, ahol gyalogosok és motorosok próbáltak volna közlekedni, de olyan tömeg volt, hogy mozdulni se nagyon lehetett. Hangosak az utcák, a dudák zajától és az emberektől, a déli népekre hasonlítanak, hangosan szeretnek beszélni. Eleinte azt hittem kiabálnak, veszekednek, de aztán rájöttem, hogy csak egy-egy párbeszéd hangzik így. A por elég nagy, úgyhogy célszerű valamit a szánk-orrunk elé húzni, én ezt a sálammal oldottam meg. Egy nagyon élettelteli városnak tűnik, az utcán zajlik az élet, dolgoznak, beszélgetnek, üzletelnek, pihennek, mosnak, ott történik minden. Általában a turistáknak drágábban adnak mindent, mindegy mit veszel, de mivel még így is olcsóbb, mint otthon lenne, így egyelőre nem alkudoztam, de majd belejövök abba is. Időnként vicces feliratokkal találkoztam a városban, mint: “KFC=Kwality Fast Food Café” vagy a “Reliable Medical Pathology”, nekem az már gyanús, ha valami a megbízhatóságával hirdeti magát…

On my second visit in the city I was absolutely ok with the microbus ride, I’ve got used to it. I even enjoyed how we zigzagged between the trucks, motorbikes, other microbuses and pedestrians. (Oh yes, that’s challenging trying to cross the street on foot, you have to be really determined and go, and hope for the best that they will not hit you.) It was another very nice market (where I’m sure I’ll go back before I leave to buy some souvenirs) close to Thamel which is a touristic part of Kathmandu. I had a shopping list with me, and I was really proud to myself when at the end I could find everything but one: the things to make more bracelets with the children.

A második látogatás alkalmával már kifejezetten élveztem a mikrobuszos utazást, ahogy szlalomoztunk a járművek között. Gyalogosként elég nagy kihívás átkelni az út túloldalára, határozottan el kell indulni és remélni, hogy mindenki kikerül. J Ekkor egy másik piacra mentünk, nagyon tetszett, úgyhogy terveim szerint hazaindulás előtt még visszatérek. Ez a hely Thamel közelében volt, ami Kathmandu turistanegyede, így ott is körbe tudtam nézni. Volt egy kis bevásárlólistám és nagyon büszke voltam magamra, mert pár óra alatt mindent sikerült beszereznem, kivéve fonalat a karkötőcsomózáshoz, amit a gyerekekkel kezdtem el.

So on the road from Kathmandu to Terai (which is the name of the southern part of the country). I supposed to leave from the ashram around 11 am so that I have enough time to walk to the busstop where the bus will be around 11.15. Two boys helped to carry all the things, because I had some extra packages to bring with me to the other ashram and we left 5-8 minutes later so I was hoping that when the bus said they will be there around 11.15. they meant it in a nepali way which means at least 15 minutes later. So when the bus only came at 12.00 I wasn’t so surprised. While I was waiting I observed that they transport all kinds of things on the top of the buses: bags of course, animals (goat), motorbikes and even people. I was travelling with around 20 people in the microbus (called Kolhuwa Tiger) it was a not too old vehicle. Though on the webpage of lonely planet they strongly advise not to take the local transport if you travel to the countryside, since it was a private bus, and in the ashram they know the driver personally and there were two children in the car I felt rather safe. I’ve seen 3 crashed vehicles on the way, two trucks and one bus, but only one truck seemed rather fresh (maybe a day or so), the other two I think has been there for some time, they just couldn’t take the wreck away yet. There was music played, the view was mostly beautiful, so I wasn’t bored. Firstly I enjoyed the sight of the mountains with the terrace-fields, later there were a big river what we followed, and then from what I realized we are arriving to the south, there were more and more unknown trees. J At the end the driver dropped everyone out in front of their homes so it was really slow, but this way I also didn’t have to walk but I arrived right in the middle of the ashram.

Az utam Kathmanduból Teraira (ami az ország déli, sík részének a neve). Újabb bizonyítékot nyertem a nepáliak laza időkezeléséről, ahogy 45 percet vártam a buszra és közben megfigyeltem, hogy mi mindenfélét szállítanak a buszok tetején: csomagokat, kecskét, motort és embereket is. Kolhuwa Tiger névre hallgató kisbuszunk körülbelül 20 embert vitt belsejében (a tetején egyet se, csak a csomagokat) és nem tűnt túl lepukkantnak. Mivel az ashramból személyesen ismerik a buszvezetőt, így nyugodt voltam, hogy célbaérek egyszercsak. Végig zene szólt és a táj is gyönyörű volt; eleinte a teraszok a hegyoldalakban, aztán egy nagy folyó mellett vezetett utunk, majd onnan tudtam, hogy lassan a déli régióba érünk, hogy egyre több ismeretlen fafaj jelent meg és déli gyümölcsök csüngtek róluk. J Az út végén a busz mindenkit házhoz vitt, ami meglehetősen lassú volt, de mikor engem is az ashram közepén rakott le nagyon hálás voltam, hogy nem kell még a sötétben tovább bandukoldom.

Next week I’ll write about my days here, what I really enjoy so far. In the ashram there is no internet, I have to go to a shop. And since we have 97 hours without electricity per week I have to be lucky to go there at the right moment. But you will hear again from me sooner or later! J

Jövőhéten írok majd az itteni napjaimról, amik nagyon-nagyon jól telnek.  Az ashramban nincs internet, el kell mennem egy boltba és mivel hetente 97 órát töltünk áram nélkül, így kis szerencse is kell hozzá, hogy a bolti nyitvatartás, az én szabadidőm és az elektromosság pont egybeessen. De előbb-utóbb csak sikerül! J